Téli túra ősszel

A későn jött nyár után korán érkezett ősz, de még inkább az ugyancsak korán jelentkező tél lett nem várt útitársunk október közepi kis túránkon. Bizony az idei év nehezen nevezhető kerékpárosbarátnak, ha az időjárási körülményekre gondolunk: a május-június folyamatos esőzéseire, a július-augusztus kiszámíthatatlanságára, vagy akár az elmaradt vénasszonyok nyarára.
De szokás azt is mondani, hogy ez nem teremsport, az eső, a tűző napsütés, a viharos szél ugyanúgy része, mint a vele együtt járó örömök. Az új tájak felfedezése, a teljesítmény élménye, a többiekkel való közös tekerés beszélgetős kilométerei mind-mind kárpótolnak minket a közben elszenvedett nehézségekért. Ezek együttesen állnak össze aztán történetekké, amikből később bőven lehet anekdotázgatni tábortűz mellett, szalonnát sütögetve, vagy hosszú téli estéken, forralt borral a kezünkben. Vagy bármikor, bárhol, csak úgy.
Végső soron ez az élet, vagy nem?

Hárman tehát úgy gondoltuk, hogy épp itt az ideje élni egy kicsit, és egy könnyed tempójú, laza túrával tesszük kellemesebbé a hétvégénket. Reggel 8-ra trombitáltuk össze magunkat, hogy aztán a ladánybenei úton elindulva Lajosmizséig guruljunk az első etapban. Zsiga kesztyű nélkül, Zsolt rövidujjú bringáskesztyűben, én pedig a vastag, téli tundrakesztyűmben, így vágtunk bele a vállalkozásba. Fogalmam sincs, a többiek milyen komfortérzettel ültek a nyeregben - nekem nem volt okom panaszkodni -, de azt láttam, hogy egy idő után Zsiga is a pulóverébe burkolja a kezeit. Szél nem fújt, viszont max. 5-6 fok lehetett, kifejezetten barátságtalan, zord reggel köszöntött ránk. Egy ideig vártunk az éltető napsugarakra, de aztán feladtuk, nem sikerült kiszurkolni sehogy sem. Inkább beszélgetéssel ütöttük el az időt, és amíg a hazai nyelvoktatás helyzetének javításán fáradoztunk – igaz, csupán szóban és gondolatban -, legalább nem foglalkoztunk a hideggel. Lajosmizsén aztán meg sem álltunk, hiszen kocsma később is kerül majd az utunkba, és ilyen hűvösben nem esik jól meg-megállni, de még inkább aztán újra elindulni. Gyorsan ledermednek az izmok, amiket aztán nehéz újra üzemi hőfokra hozni.
Hantházán pótoltuk a lemaradásunkat. Érdekes része ez hazánknak. Van 10-15 ház összesen, amiből 2 kocsma. Nem rossz arány, mi? Kapucsínó, kávé, némi üdítő, mindez sponsored by Zsolt, ezúton is köszönjük neki. Nagy kávés lévén, mesélt nekünk pár dolgot a kávézási szokásokról, érdekes kávékról, és azt hiszem, ettől is vagyunk mi olyan különleges teremtményei a világegyetemnek, hogy olyan egyszerű tevékenység köré is képesek vagyunk kultúrát teremteni, mint a kávéivás.
Kaptunk itt egy majdnem visszautasíthatatlan ajánlatot is. A kiskocsma egyik törzsvendége felajánlotta saját szántóföldtaposó kétkerekűjét Zsiga GT-jéért cserébe. A mai napig nem értem, miért nem élt Zsiga a lehetőséggel: még egy szép nagy kenyeresláda is föl volt drótozva a cseregépre. Hát mégis hány üveg sört tudnánk magunkkal cipelni egy ilyennel, ha túrázni megyünk?:)
Hantházáról Nagykőrös felé indultunk tovább. Ha kicsivel jobb időt fogunk ki, akkor valószínűleg felkanyarodunk még Mikebuda felé is, az arra vezető út kifejezetten jó minőségű, és nem utolsósorban hangulatos is. Egy erdőn vezet keresztül, üdítő változatosság a nyílt terephez szokott alföldi szemünknek. De így inkább kisebb kört választottuk, és 11 óra körül már Nagykőrösön jártunk. Keresztülvágtattunk északi szomszédvárosunkon, és gyorsan az új kerékpárúton találtuk magunkat. „Varázslat” – mondtam magamban még valamikor nyár elején, nem sokkal azután, hogy átadták ezt az aszfaltcsíkot Katonatelep és Nagykőrös között, mert fél Nagykőrös talpon, kétkeréken, görkeréken volt, amikor egy vasárnap este Albertirsáról pengettünk hazafelé. Hát ezért kell kerékpárutakat építeni települések között elsősorban, és nem csak, vagy nem kifejezetten a városhatárokon belüli kerékpárhálózatot fejleszteni. Kilöki az embereket a tévé elől, megmozgatja őket, aktívvá változtatja a szabadidejüket. Reméljük, hamarosan kiépül majd egészen Ceglédig, az eredeti terveknek megfelelően.
Most is jó volt rajta hazajönni. Vagy ha egészen hazáig nem is, csak Katonatelepig tartottak ki ezek az ideális viszonyok. Zsolt fogott is egy kis rekettyét, amikor meglátta, mi vár ránk Katonatelep és Kecskemét között. Bár szerintem ismerte ő ezeket a körülményeket korábbról is már. Mindenesetre érthetetlen, hogy az új kerékpárút átadásával egy időben miért nem lehetett kizavarni három embert, legalább a gaztól letakarítani a Kecskemét-Katonatelep szakaszt, tán félnapi munkabérükbe került volna. De már alaposabb renováció is ráférne erre a részre, mert az igaz, hogy Katonatelep után ott van már a kánaán, na de addig kijutni, az bizony nagyon balkáni.
Kecskemétre beérve elkezdett az eső is szemetelni, ezzel teljesen őszi hangulatot és befejezést teremtve a túránknak. Nem is töltöttünk sok időt a búcsúzkodással, gyorsan siettünk haza meleg kis kuckónkba a forró tea, forralt bor, befűtött kemence, távfűtött radiátor mellé. Egy délelőtt alatt kényelmesen végigmentünk a 60 km-es kis karikánkon, ennél sem nagyobb táv, sem nagyobb tempó nem kell már így októbertájékon. Folytatása természetesen következik, ha az idő kegyes lesz hozzánk, akkor még akár idén is, ha nem, akkor pedig majd a tavaszi kikeletkor.

Írás tipus: